Itt a lét a tét – szó szerint | NYEREMÉNYJÁTÉK

Borító: Hűha, kicsit nehéz dolgom lesz a pontozással, mert összesen hét féle borítóval jelent meg a sorozat (az eredeti coverek két, alig módosított verzióját nem különvéve).

Az első és harmadik rész fecsegőposzátái mindenképp max pontot érdemelnek, függetlenül attól, hogy utóbbi gerince nem passzol az elődeihez.

A Futótűz filmes verziója is szép, küllemes, de egy égő poszátás mintával valahogy jobban illene az őt közrefogó részekhez, a hősiesen távolba tekintő Katniss picit kilóg a sorból.

Az eredeti borítók csak a leglényegesebb ábrázolásokra törekednek. Semmi fölösleges sallang vagy minta, teljes mértékben hagyja az olvasónak, hogy a saját kicsi agysejtjeit bekapcsolva próbálja elképzelni, milyen sztorit rejtenek. A maguk egyszerűségével nyerték el a tetszésemet – kivéve A Kiválasztott. Képtelen feldolgozni az agyam a világoskék design-t a fekete és a piros mellett.

A legújabb, fehér kiadást szerintem inkább hanyagoljuk, az kizárólag a filmes borítóval történő könyvnyomtatás szűnni nem akaró trendjének végterméke, ami sehova nem passzol. A kép a díszdobozon fantasztikus, a coveren már kevésbé.

Ennek a divatnak – vagy minek nevezzem – határozottan nem vagyok híve, szinte minden esetben eredeti borítóval szerzek be könyvet, Az Éhezők Viadalánál viszont kivételesen a filmes grafikák nyertek.

Tartalom: 5/5 – Ami azt illeti, Collins nem egy írói őstehetség. Semmilyen különleges karaktere nincs a stílusának, egyszerűen csak egymás mögé pakolja a szavakat, aztán abból valahogy összerak három regényre valót. Egyetlen mentsége, hogy egy brutálisan aktuális sztorit hozott össze.

Adott egy teljhatalmú vezető, aki nagyobb vagyont diktátorkodott össze magának, mint az általa uralt nép tagjai együttvéve. Az emberek félnek tőle, lázadni nem mernek, a családjuk számukra fontosabb annál. Fölösleges több életet kockáztatni a „szükségesnél”, előbb-utóbb valamelyikük úgyis halott lesz Az Éhezők Viadalán – vagy nem. A magas presztízsű nézők szórakoztatására fiatalok esnek egymásnak életre-halálra, mintha csak egy futurisztikus gladiátorharcot próbálnának rekonstruálni, ez a kegyetlen játék pedig felveti a kérdést: Mennyit ér egy emberi élet? Valóban csak annyiból áll, hogy a bizonyos felső tízezer kénye-kedvére kardba dőlünk?

Katniss az egy főre jutó átlagos jövedelem szempontjából hátulról a legelső körzetből származik és minden kiskaput kijátszott annak érdekében, hogy húgát ne sorsolják ki a halálos játszmára, mégis megtörténik az egyik lehetetlen, valamivel utána pedig a másik is: jelentkezik testvére helyére és egy briliáns húzással, amivel megkerüli a viadal szabályzatát, élve hazajut. Ezek után a megszokott rend szerint felismerhetetlenre sminkelik, mutogatják országnak-világnak, mint valami értékes dísztárgyat, puccos bulikra terelgetik és egy nap alatt több kaját lát, mint korábban egy egész évben. Az ember azt hinné, idővel csitul a körülötte támadt felhajtás, elfelejtik a nevét és nyugodtan élhet tovább… Fenéket! A Kapitólium rongybabájává kell válnia, akit ide-oda rángatnak, miközben az eddig megfélemlítés alatt tartott lakosság számára – mivel egy eddig soha nem látott csellel élte túl a játékot – akaratlanul is megadja a reményt, hogy a rendszer nem legyőzhetetlen.

Ezt a sémát pedig simán rá lehet húzni egy diktatórikus társadalom és egy mai valóságshow szisztematikájára.

Miért? Mert egy idő után már nem leszel önmagad. A magánélet fogalmát kitörölheted a szótáradból, hátralévő éveidre már megírták a forgatókönyved. Semmivel sem leszel több, jobb, mint a többi ember – csak ennek ellenkezőjét fogod elhitetni velük. Hogy számodra minden szép és jó, ők meg benézték. Soha nem fognak olyan tökéletes életet élni, mint Te. Egy darabig kizárólag Te tudtad, mi az igazság – aztán egyre többen kezdenek megvilágosodni. Ráébrednek, hogy a megingathatatlannak hitt hatalomnak van gyengepontja és sok kicsi sokra megy alapon ezt ki lehet játszani. A kérdés csak az, vajon megéri-e? Vagy bukik az egész és utána valami még rosszabb következik?

Nehéz beszélni erről a  sorozatról, mert amilyen egyszerű, bizonyos szempontból olyan összetett is egyben. Minden létező disztópia között ebben rejtette el a szerző a legtöbb szatírát, ami egyes pontokon egyszerre drasztikus és zseniális. Sokkal több ez, mint egy sablonos világvége-történet. Csak egy kicsit mögé kell nézni.

Plusz egy pozitívum a végére: Az Éhezők Viadala filmváltozata azon kevés könyvadaptációk egyike, ahol minimális, alig észrevehető változtatásokkal hűek maradtak a készítők az eredeti cselekményhez. És láss csodát, így is lehet fantasztikusan jó filmet forgatni.