A fél internet kevés lenne, ha össze akarnánk szedni minden magyar találmányt, ami valami újat adott a világnak és nemzetközi szinten ismertté tett minket. Ha úgy vesszük, a Galaktika is ilyen: 1972-ben kilőtte magát az űrbe és – egy közel évtizedes kényszerleszállástól eltekintve – azóta is körülöttünk kering.
A Galaktikához fűződő kapcsolatom egyszerre mondható egészen frissnek és két évtizedre visszanyúlónak: anyukám anno rengeteg számot összegyűjtött a korai időszakból, nagyon szerette a magazint és mai napig előszeretettel vesz sci-fit a kezébe. Sajnos mire abba a korba értem, hogy potenciális célközönséggé válhattam volna, mind elveszett – részben ezért is leptem meg őt az ’72-es legelső és az idén megjelent első négy számmal (a kiadó pedig engem), amiket most legalább akkora lelkesedéssel forgattam a kezemben, mint ő régen az „ős-Galaktikát”.
Ahogy pörgettem a lapokat, úgy villantotta meg magát a fejemben a kérdés: Vajon milyen tudományos fantasztikum jutott a szüleink generációjának?
Nem voltam (sőt, most sem vagyok) jártas a témában, így nem is tudnék messzemenő vitába bocsátkozni a sci-fi helyzetéről, de a kíváncsiságom odáig vitt, hogy szinte egy huzamban kivégeztem az első négy Galaktika magazint. A két időszak antológiái teljesen más benyomást tettek rám.
(Nem, ez nem egy csontig lerágott, science fiction történelmi visszatekintő lesz és nem is azt szeretném taglalni, milyen változásokon ment át az elmúlt évtizedekben: csak egy lelkes olvasó benyomásait pötyögném le.)
Kevesen hiszik el, hogy a science fiction és a fantasy zsánerek milyen jótékony hatással bírnak az emberre szellemileg. Én pedig nem akartam elhinni, milyen távlatokat nyitottak meg számomra a Galaktika korai művei. Kicsit féltem attól, hogy űrháborúk és földi halandó számára nehezen értelmezhető szakleírások végtelen sorát fogom pörgetni a lapokon, de pozitívan kellett csalódnom. A tudományos cikkek, melyek egy része ma már értelemszerűen nehezen állja meg a helyét (gondoljunk csak arra az elképzelésre, hogy a szocialista országok SF irodalmának is növekednie kell), a novellák viszont olyan kérdéseket vetnek fel, melyek – kissé elrugaszkodva a valóságtól, de – a mindenkori társadalomra bármikor ráhúzhatók. Csak néhány példa, a teljesség igénye nélkül:
- A Föld utolsó túlélőcsoportja egy maréknyi nőből és egyetlen férfiból áll, hogyan tovább? Spoiler: nem, nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolnánk a dologra. (Robert Sheckley: Nugent Miller és a lányok)
- Eljön az utolsó létező nap, véget ér az időszámítás. Hogyan töltjük a maradék időnket? (Ray Bradbury: A világ utolsó éjszakája)
- El vagy zárva a külvilágtól egy csapat másik emberrel, miközben fogy a készlet. Meddig mész el a túlélésért? (John Wyndham: Túlélni – talán ez az írás hagyta rajtam a legmélyebb benyomást)
- Akit gyengének tartunk, biztos, hogy tényleg az? Más környezetben sem válhat erőssé? (Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin: Az élet súlya)
- Meddig életképes egy törvények nélküli társadalom? (Robert Sheckley – A Tranai)
Könnyű azzal vádolni a sci-fit, hogy kockáknak való, akik előszeretettel rugaszkodnak el a realitás talajáról és menekülnek a valós problémák elől. A fenti kérdésekből (és még abból a rengeteg másikból, ami ki se férne ide) világosan látszik azonban, hogy
a tudományos fantasztikum a való világ nehézségeiből keresi a kiutat.
A zsáner már létező (vagy jelenlegi állás szerint a jövőben könnyen kialakulható) problémákat helyez fiktív környezetbe – pont azért, hogy ezzel kicsit elvonatkoztasson valós helyzetünktől és könnyebbé tegye számunkra a kritikus gondolkodást. A kalandos űrutazások, a futurisztikus világok és a jövőformáló elgondolások mellett pedig erős lélektani hatással is bírnak az olvasóra – feltéve, ha befogadja a novella mondanivalóját.
Az új Galaktikákban ez az erős lélektani hatás kisebb mértékben jelent meg – nem mintha ezzel bármit is vesztettek volna az értékükből. Nagyobb hangsúlyt kapnak a szórakoztató jellegű, kalandos történetek. Érdekes volt például látni, hogyan válik kínkamrává a Déli pályaudvar (Kersti Kivirüüt – Fekete sugárzás), milyen egy szemétszedő munkanapja Föld körüli pályán (Dave Howard – Űrszemétszedők) vagy megismerkedni a S.T.A.L.K.E.R. univerzummal. Az utóbbiból kikerült novellák lettek az egyik kedvenceim.
A Galaktika új generációja már tágabb körben értelmezi a sci-fit, mint elődjének szerzői: csodaszép címlapokkal megáldott, 112 oldalnyi SFF, ami kisebb-nagyobb áthajlásokat lazán megenged a fantasy felé, de ezt egyáltalán nem tartanám számon negatívumként, sőt! Sokkal nagyobb hangsúlyt kap az ismeretterjesztés, a tudományos hírközlés is: két történet között majdnem mindig ott figyel egy cikk arról, hol tart most a bolygónk technológiája.
Míg a legkorábbi számokban magyar szerzőink leginkább műfordítói készségeiket csillogtathatták meg, addig az új lapok már több teret adnak kortárs szerzőinknek. Ennek azért is örülök különösen, mert (vigyázat, általánosítani fogok) látom, mekkora előítélet képesek formálni az olvasók a hazai írók művei felé, egy-egy kisebb terjedelmű alkotással azonban könnyebb közelebb hozni egymáshoz a szerzőt és a befogadót.
Érdekes még, hogy néhány oldalt minden számban szentelnek képregényeknek (bár ezek különösebben nem fogtak meg), illetve az olvasó szintén kap egy oldalt, ahol saját megélt, nagy kalandját mesélheti el röviden. A 361. számban valaki élt is a lehetőséggel, hogy ráhúzzon egy geget az utazásokat erősen korlátozó karanténhelyzetre (nem, nem árulom el, mit csinált, nézzétek meg).
Bevallom őszintén, a korai Galaktika novellák egyszerre csaptak arcon és szíven. Nagyon tudom ajánlani a zsánert azoknak, akik úgy gondolják, a sci-fi nem teremt értéket. Épp ellenkezőleg: simán adhat nekünk olyan felismeréseket, amik formálhatják a személyiségünket.
Emellett az új antológiák a kalandok, a különleges világok iránti szeretetemet simogatták. Inkább a tudományos cikkekkel szélesítik az ember látókörét, de azért a fikciók is hozzánk tehetnek valamit (az új élményeken túl), szóval ha valaki él-hal a fantasztikus történetekért, annak ajánlom figyelmébe a Galaktika 2013 óta megjelenő XL változatát, ami plusz egy kisregénnyel nagyobb dózist ad nekünk SFF-ből. Könnyen rá lehet függni a lapra, nálam már landolt is az éves előfizetés.
A Galaktika normál és XL kiadása jelenleg csak a kiadónál elérhető, itt lehet előfizetni rájuk (csomagtól függően jó pár ajándék és kedvezmény is jár melléjük).
A Galaktika 358., 359., 360. és 361. számáért hálás köszönetem a Metropolis Mediának!