A blog életkora még éppenhogy nem érte el azt a görbületet, ami után minden hallgató áhítattal a szemében vágyakozik vizsgák alkalmával. Ilyen kevéske múlttal a hátam mögött megkapni az első komolyabb szakmai elismerést, hidd el, hatalmas adrenalinlöket. Minden elől- és hátulütőjével együtt. (Létezik olyan szó, hogy előlütő?)
 |
| A zöld vászon előtt pózerkedős fénykép, amit minden nyertesről elkattintottak és odamontírozták mögéjük azt a sok-sok DUE-logót. Nem a legjobb, tudom, de legalább van mivel villogni. 😀 |
Az idei Tehetségkutató Diákmédia Pályázaton három kategóriába is belefért eddigi „munkásságom” és a szemeim két hatalmas palacsintára hasonlíthattak, amikor megláttam az e-mailt, mely szerint Az év diákújságírójaként helyezést értem el. Gondolhatod, mekkorát néztem, a tavalyi után, amikor egyik klasszisban sem kaptam helyet, esélyét sem láttam annak, hogy idén abból a ki-tudja-hány pályázóból pont hozzám fognak vágni egy tele papírzacskónyi, névre szóló boldogságot. Először azt sem tudtam, hogy fogok eljutni Pestre a világ végéről, végül kisebb-nagyobb logisztikai manőverekkel sikerült megoldani a dolgot és május 27.-én, péntek délelőtt a húgommal át tudtuk venni a tisztelet-karszalagunkat. (És íme a bejegyzés második nagy nyelvújítása.)
Eredeti terv szerint kizárólag a díjat vettem volna át 11 óra körül, mindössze egy indokom volt arra, hogy tovább is maradjak: megbeszéltem a Sajtófesztre egy találkozót Kevinnel (a Zolvasóval) és az ő programja meghívott vendégként délután 2-kor kezdődött, hamarabb pedig nem tudott odaérni. Probléma egy szál se, ha már ott vagyunk, nézzünk körül.
 |
| Fotó: DUE |
A standok mögötti válaszfal szeparálta el a színpadot a rendezvény többi részétől, itt adták át a díjakat kategóriánként. Minden turnus között egy 10-15 perces táncbemutató vagy annak csúfolt bohóckodás következett, mi legalábbis sajnos egy elég gyenge, többször elbénázott előadást fogtunk ki. (Pedig azt hittem, érdekes lesz.) Van ez így, az utána elhangzottak kárpótoltak. Ugyanis második lettem. Atyajóég, nem akartam elhinni. Nem, még mindig nem. Tényleg. Életem első szakmai elismerését, aminek köze van az íráshoz, épp most nyomják a kezembe!
Az egyébként külön tetszett, hogy a nyertesek nevét Prezivel vetítették ki, mert az mégiscsak egy sokkal dinamikusabb és látványosabb előadás-szerkesztő, mint a Póverpojnt. (A tanároknak is ideje lenne már megismerkedni vele, talán picivel kevesebben aludnának el az óráikon.)
A standoknál azt kell mondjam, tényleg kitettek magukért a szervezők: aki akart, többek közt rádiózhatott, turistáskodhatott, saját stúdiófelvételt készíthetett (ahol a dob funkcióját egy fél literes ásványvizes flakon töltötte be, minden elismerésem a hostess srácnak), kipróbálhatta, milyen csodás a világ egy részeg szemén vagy egy Telenoros hipersulis okosszemüvegen vagy hogy is hívjákon keresztül (ami valszeg hasznos lehet a jövőben és kifejezetten érdekes, bár a grafikán még van mit fejleszteni), beszélgethetett ismert tévésekkel, esetleg készíttethetett magáról hagyományos és digitális portrét. Kár, hogy a művészek egy idő után elfáradtak és nem tudták visszaadni az arcunk karakterét. De hát ők is emberből vannak.
Szóval a szórakozni vágyóknak bőven akadt miből választaniuk, engem mégis leginkább azok a programok fogtak meg, ahol médiával foglalkozó hírességekkel vagy bloggerekkel, vloggerekkel beszélgethettél. Kulcsfontosságú a személyes kontakt, mert egyrészt ezzel csökkenthető az énvagyokasztár-temegegymezeirajongó hierarchia (véletlenül sem szeretnék arcoskodni és adni a beképzelt királykisasszonyt, de kifejezetten jólesett legelőször néhány órát egy valódi olvasómmal – történetesen egy Úrral – eltölteni), másrészt teljesen más valakivel face to face kommunikálni, mint videókon, üzeneteken, kommenteken keresztül. Van, amit a legfejlettebb csúcstechnológia sem helyettesíthet: az emberi kapcsolatok.
 |
| Balról jobbra: Panka (Panka’s Beauty), Kevin a Zolvasó, FollowAnna, Csecse Attila – közönségtalálkozó bloggerekkel/vloggerekkel… |
 |
|
… és a youtuberek által aláírt programfüzetem. Normális ember noteszt dedikáltat, én ennek hiányában ezt nyújtottam feléjük egy, Attilától kapott „Ez most komoly?” kíséretében. |
Őszinte leszek, abszolút támogatom a Tehetségkutató Diákmédia Pályázathoz hasonló ötleteket. Ha kezdő újságíróknak/videósoknak/rádiósoknak tényleg van érzékük bármelyik műfajhoz, a DUE megadhatja nekik a löketet a további munkához nemcsak magával a díjazással, hanem egyrészt az érzéssel, hogy őt márpedig kitüntették, másrészt támogatásokkal is, mint például a nyerteseknek járó Médiatáborral. Szóval emberek, adjátok le a jelentkezést. Megéri.
Egy dolgot azonban remélem, a 23. Sajtófeszt után beláttak a szervezők: az exkluzívnak kikiáltott Várkert Bazár nem alkalmas egy ilyen kaliberű rendezvényhez. Igen, sokféle program várt minket, mind érdekes volt a fiatalok számára, de mivel ezeket egymástól szinte centiméterekre torlaszolták úgy, hogy közben a színpad zaja miatt a saját hangunkat se halljuk és tisztességesen mozogni se tudunk, nem lehet százszázalékosan kiélvezni a standok kínálatát. Mások is osztották a fentieket, remélem, a fesztivál visszatér a Millenárisra vagy egy sokkal tágasabb helyre költözik, mert ilyen formában sajnos élvezhetetlen. Max egy nyüzsgésre vágyó általános- és középiskolásnak tudott így élményt adni. (Arról nem is beszélve, hogy a gyér megvilágítás nem adott lehetőséget minőségi fotók készítésére.)
Másik apróság: időközben kiderült, hogy Az év online diákmédiuma kategóriában is „megdicsértek”, erről viszont sajna nem láttam e-mailt érkezni hozzám, így ezt a nyereményt sem átvenni, sem Nektek lefotózni nem tudtam. Szerencsére kipostázza a DUE, amit hálásan köszönök, de ezúton is üzenném nekik, hogy a dicséreteseket is tájékoztassák a helyezésükről. (Meg a Nyíregyházi Állatparkba belépőket nyert lánynak, hogy ha ő nem használja fel, én szívesen elfogadom őket. 😀 )